Soha nem volt ekkora válságban a magyar filmművészet, mint most, amikor teljes rendezőgenerációk nem jutnak lehetőséghez. A propaganda nem film, a NER pedig nem szereti a független gondolkodást, ezért sok film nem tud elkészülni. Az európai koprodukciók jelenthetnének megoldást? Ezeken kívül még sok más probléma is szóba került a 7. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál A független filmezés lehetőségei című kerekasztal-beszélgetésén, amit neves szakemberek részvételével tartottak a Belvárosi Moziban.
Bálint Péter, a Filmforgalmazók Egyesületének elnöke, Hajdu Szabolcs filmrendező, színész, Báron György filmesztéta, Rajna Gábor producer, Szabó Gábor operatőr, a zsűri elnöke
Az utóbbi években a valahol a margón készült low budget filmek jelentik a magyar filművészetet. Ezeknek az összköltsége kisebb, mint egyetlen kosztümös presztízsprodukcióé. Egy-egy alacsony költségvetésű független film összköltsége körülbelül két százaléka egy nagy produkcióénak, melynek sokszor a büféköltsége is nagyobb lehet ennél – ezzel az erős megállapítással indította a moderátor, Báron György filmesztéta az idei ZSIFF legizgalmasabb kerekasztal-beszélgetését, amit A független filmezés lehetőségei címmel tartottak a Balázs Béla teremben. A neves kritikus hozzátette: azt is tisztázni kellene, egyáltalán mit jelent a független film. Emlékeztetett rá, hogy az Egyesült Államokban a hollywoodi filmgyártás kezdetén a legnagyobbakat, a Warnert, a Paramountot és Foxt nevezték a New York-i tröszttől független filmstúdóknak. Andy Vajna is mindig független producernek mondta magát. Az indie film vagy független film Amerikában nem azt jelenti, hogy a produkció nem kap állami támogatást, mert Amerikában senki sem kap, hanem azt, hogy nem a nagyon profitközpontú mainstreamhez tartozik.
– Nálunk bonyolultabb a helyzet, mert vannak filmek, amelyeket az állam támogat, a low budget filmeket nagyon alacsony összeggel vagy sehogyan, és vannak olyan filmek is, amelyeket óriási összeggel.
A rendezők el szokták mondani, hogy egyszer megcsinálhatnak úgy egy filmet, hogy mindenki szívességből dolgozik, talán még másodszor is, de ez nem járható út hosszú távon. Többen európai támogatásokat próbálnak összeszedni, lehet szerezni román és szlovák támogatásokat is.
Például az Elfogy a levegő című új filmben román, több más produkcióban pedig szlovák pénzek is vannak – mondta bevezetésképpen Báron György, aki szerint nagyon fontos, hogy a független film egyben esztétika is, az pedig egy másik kérdés, hogy hogyan forgalmazzák.
Hajdu Szabolcs filmrendező és Báron György filmesztéta (fotók: Kuklis István)
– Abszolút függetlenség a film esetében nem létezik, mert az elkészítés teljes processzusa annyi mindentől függ – összehasonlítva mondjuk egy író lehetőségeivel –, hogy csak arra lehet törekedni, hogy minél kevesebb függőséggel dolgozzunk. Fontosabb a gondolkodás függetlensége. Az viszont teljesen személyfüggő, hogy az ember el tud-e jutni abba az állapotba, amikor saját magát fel tudja szabadítani, és tud úgy kommunikálni, ami önmaga számára is egy határátlépés. A privát életében és alkotói szempontból is – magyarázta Hajdu Szabolcs. A Fehér tenyér, a Bibliotheque Pascal, az Ernelláék Farkaséknál és más díjnyertes filmek nemzetközileg elismert rendezője szerint amikor ez a szabadság összekapcsolódik a felszabadított gondolatokkal, és ezt a filmkészítés során az alkotó meg tudja mutatni, akkor a szabadság a film nézőjére is hatással van, őt is felszabadítja.
– Az anyagi függőséget nem tudjuk kiiktatni, mert a film pénzbe kerül, akárhogy is csinájuk. A low budget is pénzbe kerül, még a szívességek kérése is igazából pénzt jelent.
Andy Vajna vezetette be Magyarországon a filmipar kifejezést, ami nálunk értelmezhetetlen, vagy csak az itt készülő amerikai produkciókra érvényes. Magyarországon filmkultúra van, ami ma eltolódott, és az állami forrásoktól független filmekben jelenik meg, amelyek innovatívak, reflektívek, kritikusak, önállóak, szabadok.
Én már négyszer csináltam szívességekből filmet az utóbbi években. Egyszerűen nem tudnának elkészülni a filmjeim, ha nagyon sok ember nem segítene. A Szlovák Nemzeti Filmalap támogatásával már két filmet csináltunk, Svájcból is kaptunk segítséget. Persze ezek nagyon kicsi pénzek, ezt a támogatást nem lehet összehasonlítani még azokéval a filmekével sem, amelyeket tíz évvel ezelőtt csináltunk.
Hálás vagyok bizonyos szempontból, hogy így alakult, mert ez a helyzet rákényszerített arra, hogy a nagy költségvésű filmek után megtanuljak biciklit szerelni. Ha elindulok valahova, nincs szervíz, ha lerobbanok, nekem kell megcsinálnom. A forgatásainkon ma már nincs nagy stáb sok szakemberrel, hanem pár ember dolgozik sok funkcióban – ironizált Hajdu Szabolcs.
– Európában minden film bizonyos értelemben független, sokszor inkább a közönségfilm és művészfilm minősítést használjuk, ami számomra totálisan értelmezhetetlen kategória – fogalmazott Rajna Gábor producer. – A pillanatnyi magyarországi helyzet olyan, hogy tudjuk azt, hogy miért hívjuk függetlennek ezeket a filmeket. Azért mert van egy Filmintézetünk, amelynek a kezében vannak a finanszírozási lehetőségek, és hol kimondva, hol kimondatlanul vannak bizonyos elvárások. Ebből amit egyértelműen meghatároztak, az a történelmi filmek iránya. Számos helyen lehet már látni az első elkészült darabokat. Szívesen támogatnak minden olyan forgatókönyvet, ami valamiféle történelmi témát dolgoz fel. Azt már nem az én dolgom minősíteni, hogy milyen módon és milyen alkotókkal. Ugyanakkor mi, producerek és rendezők, aki már nagyon sok filmet csináltunk, díjakat nyertünk, jó filmeket is készítettünk, azt vesszük észre, hogy mintha az ízlésünk megváltozott volna az utóbbi években. A pályazatainkra sajnos folyamatosan elutasítást kapunk, és azt gondoljuk, nem azért, mert csak rossz filmterveket nyújtunk be ahhoz az alapítványhoz, amelytől még egyáltalán pénzre számíthatunk. Ilyenkor nyilván beindul erre egy reakció: vagy félrevonul az ember és fizetés nélküli szabadságra megy, vagy pedig keres valamilyen más formát, amiben azért valamennyire tud alkotni. Nekem jóval egyszerűbb a dolgom, mint egy rendezőnek, mert a mi cégünk néha csinál egy-egy reklámfilmet is, amivel keresünk valamennyi pénzt, amiből eléldegélünk.
Közben pedig azok a rendezőink, akikkel korábban számos filmet csináltunk, szenvednek. Tele vannak filmtervekkel, de nem tudják kifejezni magukat, nem nem tudnak dolgozni. Megpróbálunk olyan formát találni, ami low budget filmkét működik.
Rajna Gábor producer
Most például egy olyan filmen dolgozunk, aminek mindössze 18 millió forint a teljes költségvetése. A filmek mindig pénzből készülnek, de nem kell feltétlenül nagyon-nagyon sok pénzt hozzájuk. Láttam már arra is példát, hogy a rendező sokkal több pénzt kapott, mint korábban, és nem sikerült, vagy legalábbis nekem nem tetszett az a filmje. A 18 millió forint azonban olyan kevés, hogy ennyiből csak nagyon nehéz körülmények között, szenvedve lehet megvalósítani a filmeket. Ugyanakkor nagyon kreatívak ezek a filmek, mert mindenre megoldást kell találni pénz nélkül. Akkor jönnek a barátok, a segítők. Tagja vagyok egy kamerakölcsönző cégnek is, és ahol csak tudunk, segítünk mindenkinek, adunk eszközöket a terve megvalósításához. Ettől függetlenül azért pénzt kell költeni minden filmre. Szerintem abban, hogy ennyi díjat, elismerést kapnak a magyar low-low budget filmek, biztosan az is benne van, hogy pénz nélkül még inkább az alkotók kreativitására van szükség, és ezzel élnek is mindannyian – hangsúlyozta Rajna Gábor. Azt is hozzátette: arányaiban egyértelműen vezetnek ezek a filmek a nemzetközi elismertség terén.
– Végignéztem jó néhány korszakát a magyar filmgyártásnak, már a rendszerváltás előtti két évtizedben is dolgoztam. Mindig is kérdés volt, hogyan lehet az állami elosztástól és annak a szűrőrendszerétől függetlenül elindítani filmprojekteket. Ma már sokan nem is kísérleteznek, mert látják, hogy nem mennének át ezen a szűrőn – vélekedett Szabó Gábor operatőr, a ZSIFF zsűrijének elnöke.
Szabó Gábor operatőr, a ZSIFF zsűrijének elnöke
– Mindegyik korszakban volt alternatíva. 1989 előtt négy-öt stúdió volt, ahova be lehetett adni forgatókönyvet, mindegyiknek volt valamilyen ízlésvilága, karaktere. A rendezők választhattak, hogy hova adják be a forgatókönyvüket. Ha egyiken sem ment át, akkor még mindig ott volt a Balázs Béla Stúdió, ami egy óriási találmány volt. Egyéves költségvetése egy átlagos játékfilm költsége volt, és általában a főiskolán frissen végzett generáció számára volt ez jó terep. Szabadon dönthettek arról, hogyan költik el minden évben azt az egy játékfilmnyi pénzt. Ez hasonló volt, mint később az inkubátorprogram. Az utóbbi években az inkubátorprogramban készült filmekre évente 500 millió forintot költöttek, ami egy nem kiemelt, átlagos játékfilm költsévetése manapság. Egy játékfilmnyi összegből készült filmek képviselték sikerrel nemzetközi fesztiválokon a magyar filmgyártást.
Szélesebb lehetőségek voltak korábban arra, hogy tehetséges fiatalok kellő kitartással elinduljanak a pályán. Ma nagyon szűk az a kapu, amin át lehet jutni, és csak bizonyos karakterű filmekkel lehet átjutni. Sokan gondolkodunk már arról a szakmában, hogy hogyan lehetne a Balázs Béla Stúdióra jellemző szabadságot manapság megteremteni.
Báron György kritikus és Rajna Gábor producer
– Nem véletlen, hogy most tarjuk ezt a beszélgetést, mert az utóbbi egy-két évben elviselhetetlenné vált a helyzet. Soha nem volt ekkora válságban a magyar filmművészet, és ez a válság nem azért van, mert a filmművészetünkben nincsenek erők, hanem azért, mert a jelenlegi finanszírozási rendszer egy nagyon rossz, egykapus, egy kormánybiztosra épülő rendszer – jelentette ki Báron György, aki szerint sehol a világon nem kormánybiztos irányítja a filmművészetet. Eredetileg Andy Vajnára épült ez a szisztéma, aki az Orbán-rendszer top oligarcháinak egyike volt, közvetlenül be volt kötve a hatalomhoz, övé volt a szerencsejáték biznisz, az egyik kereskedelmi tévéből ő csinált propagandatévét. Annyira része volt a rendszernek, hogy megengedték neki, hogy kicsit a filmmel játszadozzon. Ő építette fel azt a rendszert, amibe a halála után mások ültek bele. Az autarchikus rendszerek sajátossága, hogy ha kicsit felvilágosultabb az autokrata, akkor jobban megy a dolog.
– Ami most van, az totálisan működésképtelenné tette a magyar filmet, miközben jönnek a diadaljelentések. Teljesen hiányzik a középgeneráció. Hajdu Szabolcsék generációja vagy külföldön dolgozik, mint Pálfi György, Fliegauf Bence és Mundruczó Kornél vagy itthon nem ad be terveket, mint Szabolcs, és a konyhapénzből csinál filmeket. Ők most olyan korban vannak, mint amikor Jancsó Miklós, Bacsó Péter vagy Makk Károly néhány film után megcsinálta a remekműveit. A veteránok sincsenek már jelen a magyar filmművészetben. Totális ízléstelenség van, mert nem az ízlés számít. Azt sem szerettük, amikor régen egy ízlés volt, és az nem volt mindig a legjobb, de manapság már ízlésről nincs is szó, hanem egyfajta ideológiai filmgyártás folyik, amelynek történelmi filmeket kell készíteni arról, hogy a magyarok mindig sikeresek voltak.
Ezt nem könnyű megcsinálni, ha ismerjük a magyar történelmet vagy csak elolvassuk a Himnuszt a balsorssal. Meg lehet erőszakolni a történelmet, de erre nem lehet ráállnia a filmgyártásnak. A nyílt propagandafilmekről, a Blokádról és a hasonlókról nem érdemes beszélni, mert azokat nem kell filmszámba venni, olyanok, mint a politikai plakátok. Politikai termék, politikai célja van. Ceausescu alatt is készültek a dák történelemről cafrangos presztízsfilmek, nálunk is készülhetnének ilyenek. Amikor Jancsó megcsinálta a Szegénylegényeket, akkor forgatták az Egri csillagokat. De azt is tudták, hogy nagy pénzt profikra kell bízni. A drága produkciókat a legjobb rendezőknek, Várkonyi Zoltánnak, Keleti Mártonnak adták oda. Még a Feltámadott a tengert is, ami a kommunista hatalomátvétel igazolására készített történelmi presztízsfilm, Illyés Gyula írta.
Olyan sivatagba került a magyar film, mint 1919-20-ban, mikor elmentek a magyar filmesek Kertész Mihálytól Korda Sándorig. 1918-ban több mint száz magyar film készült, 1921-22-ben már csak egy-kettő. A mostani rendszer nem úgy nem szereti a filmeket, hogy nem akar filmeket csinálni, ez nem szereti a függeten gondolkodást, és miután a normális film független, most eljutottunk odáig, hogy nem tudnak filmek készülni. Ami elkészül, nehezen nevezhető filmnek, mert nem egy független, kreatív gondolkodás terméke. Nem a legjobbak készítenek filmeket, hanem erről-arról jött emberek, akik nem profik, de valószínűleg kedvesek a rendszernek. Végrehajtják azt a feladatot, amire kijelölték őket. Ez több mint rossz ízlés, ez stratégia, megszüntetni a független, kreatív gondolkodást és valami mással helyettesíteni.
A Kádár-rendszerben Aczélék megpróbálták megvenni az értelmiséget. Kádárról készült olyan fotó, hogy egyik oldalán ott ül Jancsó, a másikon Illyés Gyula. A filmes fejedelem és az írófejedelem. Ma nem képzelhető el egy ugyanilyen kép a mostani „pártfőtitkárral”, mert ők nem megnyerni akarják az értelmiséget. Ahhoz tudni kellene, hogy mi az érték. Ők leváltani akarják az értelmiséget a saját embereikre. Ez a filmes világban sokáig nem jelent meg ilyen radikálisan, most eljutott oda is. A magyar film az utóbbi pár évtizedben nem volt ekkora válságban, mint amilyenbe most tudatosan rossz ízléssel belevitték. Nézzük meg, hogy kik döntenek ma a filmekről! Ezek az életükben nem olvastak forgatókönyvet. Káel Csaba az egyetlen, aki olvasott. Valószínűleg hasonló helyzet lehetett az 1950-es évek elején, de az csak két-három évig tartott – hangsúlyozta Báron György.
– Az a kérdés: a sivatagban nőhet-e fű? Van-e alternatíva? Azt gondolom, hogy lehet. Van olyan magántőke, amit talán lehetne mozgósítani. Nyilván politikai elkötelezettségek, politikai hálók vannak, de hátha mégis van olyan, aki azt mondja, szívesen áldoz a profitjából valamennyit arra, hogy létrejöjjön egy film anélkül, hogy beleszólna – vetette fel Bálint Péter, a Filmforgalmazók Egyesületének az elnöke. Hajdu Szabocs erre közbeszólt: – Van, ha megígérjük neki, hogy nem írjuk ki a főcímre a nevét…
Bálint Péter, a Filmforgalmazók Egyesületének elnöke
– Ma minden nagyon Budapest-centrikus, talán szóba jöhetne a regionális filmgyártás is, mint Franciaországban, Németországban és Kanadában, ahol sok regionális központ működik. Miért lenne ördögtől való dolog, hogy mondjuk Szeged áldoz egy filmre? Valószínűleg nincs pénzük a városoknak. Hogy ez kiderüljön, ahhoz persze előbb kell egy álmodozó stáb, amelyik kopogtat minden ajtón. Persze egy ilyen projekt realizálásához legalább két-három évre lenne szükség. Ha folytatódik a mostani trend, egyre mélyül a szakadék, a közönség egyre inkább elfordul a filmektől, mert rendre csalódik. Megmarad az a kis közeg, amit mi a művészfilmek pártolóinak hívunk – vélte Bálint Péter.
– Amikor találkozom a saját generációmmal vagy fiatalabbakkal is, nagyon sok szó esik arról, hogy akkor most mi francot lehetne csinálni – vette át a szót Hajdu Szabolcs. A rendező szerint, amikor 2015-ben forgatták első független filmjüket, az Ernelláék Farkaséknált, amit 2016-ban mutattak be, már akkor is hasonló volt a helyzet. – Az elejétől fogva azt gondoltam, amikor kialakult az új rendszer, hogy amikor a filmszakma autonómiája elvész, attól kezdve nincs tárgyalási alap. Onnantól kezdve jön a kézből etetés, és olyan lesz, mint egy rulett: vagy-vagy. Ez rendkívül igazságtalan. Eldöntöttem, hogy nem fogok ebben részt venni, mert nem akarom kiszolgáltatni magam ilyen helyzeteknek. Többekkel megtörtént, hogy pályáztak egy forgatókönnyvvel, megkapták az előkészítési támogatást, dolgoztak rajta egy évig, és az utolsó pillanatban, amikor már a gyártási szakaszba értek, azt mondták nekik, hogy nem kapják meg a pénzt. És nincs magyarázat mindenre. Ezekre a dolgokra semmilyen magyarázat nincs. Miért? Csak! Ezt az utat nagyon sokan végjárták. Ez egy rémálom! Beizzitasz egy stábot valamire, elkészül a vizuális terv, elkezdődik a helyszínek megkeresése, a casting, ott állsz startpozícióban, és elhitetik veled, hogy tetszik nekik a projekted, majd kiderül, hogy annyira mégsem. Ez már a 2010-es évek elejétől tart.
A Tarr Béla által szervezett független filmszemle volt az utolsó, ahol a filmesek még tudtak egymással találkozni és beszélgetni ezekről a dolgokról. Mindenki a saját Don Quijote-harcát vívja a saját, kicsi buborékán belül. Kialakít magának valamiféle infrastruktúrát, amit esetleg megosztanak egymással. Ha lennének fórumok, ahol a szakma – nemcsak a rendezők, hanem széleskörűen az összes részleg – tudná magát képviseltetni, akkor sokkal nagyobb lehetőségünk lenne arra, hogy a megoldáskon kezdjünk el konstruktívan gondolkodni.
Addig csak panaszkodunk, nyávogunk, mert ki kell ventillálnunk ezeket a dolgokat. Tarr Béla bement Vajnához azzal az ötlettel, hogy a filmekre szánt éves teljes büdzsének csak a tíz százalékát adja oda. Ennek felhasználására létrehozunk egy demokratikus kuratóriumot. Vajna nem értette az önkormányzatiságot, ezért azt sem, hogy mit akarunk mi ezzel. Ha létrejött volna ez a kassza, akkor is nagyon lejtett volna a pálya, de legalább kialakult volna egy versenyhelyzet. Ebben az évben megint ugyanaz történik, mint az utóbbi években folyamatosan: kiszórnak egy csomó pénzt, pontosabban extrém sok pénzt történelmi filmekre, amelyeket filmként nagyon nehéz értékelni, csak a mély dilettantizmust látjuk. Szerintem Európában nincs még egy olyan alap, ahonnan egyszerre ennyi pénzt ki lehetne hozni egy filmre. A németek is gyűjtögetnik különböző alapoktól, ha forgatni akarnak. Olyan nem létezik, hogy egy forrásból 20 millió eurót kapjon valaki egyetlen filmre. Ez egy akkora összeg, ami még Quentin Tarantinónak is nagy lehetőség. Ő egyébként annak idején ki is aknázta a német tartományi alapokat a Becstelen brigantik forgatásakor. A független filmes kassza létrehozásához rengeteg beszélgetésre, egyeztetésre lenne szükség, ez ráadásul nem rendezői, hanem produceri feladat, nekik vannak meg a szükséges skilljeik hozzá. Ehhez nagyon elszánt, hosszú távon gondolkodó producerek kellenének, mert ez nem egyéves projekt, hanem legalább három, mire egy ilyen rendszer létrejöhetne. Ráadásul abban is sok igazságtalanság lenne, mert nagyon kevés pénz lenne benne. Sokan pályáznának, de csak egy-két film készülne el évente, amiből nagyon nagy lenne a sértődés. De legalább tudnánk, hogy ez a megoldás a lehetőségekhez képest demokratikus – fakadt ki Hajdu Szabolcs.
Hajdu Szabolcs: Ma hiába csinálsz sikeres filmet, nem érsz el vele semmit, inkább csak rossz pont, mert konkurencia vagy
A rendező szerint a mostani rendszerben három fontos dolgot szüntettek meg, ami elengedhetetlen volt egy alkotóknak az építkezéshez. – A normatív támogatást, azaz ha sikeres filmet csináltál, az nem maradt következmények nélkül. Egy kvótarendszer szerint a rendező-producer párosnak plusz pénzt jelentett, ha a film eljutott egy A-kategóriás filmfesztiválra. Ha ott még díjat is nyert vagy nemzetközi forgalmazásba is bekerült, az még több pénzt ért. Ha Magyarországon ötvenezer nézőt elért, az is pénzt ért. Ezt a rendszert még Andy Vajna törölte el.
Ma hiába csinálsz sikeres filmet, nem érsz el vele semmit, inkább csak rossz pont, mert konkurencia vagy. Ugyanis hiába küldözgetik a történelmi filmjeiket bárhova, ezeket nem fogják nemzetközileg forgalmazni. Senkit nem érdekelnek, a szakmában hasukat fogják a röhögéstől a 19. századi színészi játékot látva.
A másik fontos dolog, amit megszűntettek, az a műhelytámogatás. Az első két játékfilmemet én még a két nagy állami filmstúdióval, az Objektívvel és a Hunniával csináltam, de ezekkel párhuzamosan, a műhelytámogatásoknak köszönetően elkezdtek kialakulni – mi is létrehoztunk egyet – a saját stúdiók, amelyek a filmek sikere által tudtak növekeni. Alkotói műhelyek is kezdtek kialakulni a rendezők köré. Ha csináltál két-három európai vagy világsikerű filmet, akkor felkerültél az európai térképre és egy nemzetközi pályázaton a stúdiót is komolyan vehetőnek tekintették. Mi benne voltunk egy koprodukcióban, megkaptuk az állami támogatást még az előző felállásban, a következő szisztémában pedig magyarázat nélkül elvágták, miközben már benne voltunk a költésben. Ez irgalmatlan szívás! A következmények-nélküliség miatt én már nem csinálom meg itt az ötödik filmemet. Ha Reisz Gábor bárhol máshol, akár Szlovákiában vagy Romániában csinálja meg a Velencében díjat nyert Magyarázat mindenre című filmjét, akkor a következőre máris rendelkezésére áll egy lehetőség. Magyarországon viszont mit tud felmutatni? Legfeljebb 30 százalék adóvisszatérítést. Nulláról kell kezdenie – árnyalta a képet Hajdu Szabolcs.
– Én a magánpénzben kevésbé hiszek, mert mi végigjártuk már ezeket az utakat, és jól tudjuk, nagyon nehéz magánbefektetőt találni. Üzleti alapon semmiképpen, mert semmilyen megtérülést vagy bevételt nem tudunk ígérni. Sokkal inkább tekinthető ez mecenatúrának, viszont vannak a filmnél kevésbé drága mecenatúra lehetőségek is – hangsúlyozta Rajna Gábor
A producer azt is elmesélte, hogy vizsgálat zajlott a cégüknél a Nádas Péter 80. születésnapjára készült dokumentumfilmjükre kapott 4 millió forintos támogatás miatt. A hivatalos szervek összekeverték valahogyan ezt a támogatást a választásokra kapott adományokkal. – Így lehet, hogy nem is éri meg magánpénzeket befogadni. Sokkal inkább hiszek az európai koprodukcióban, ami ma virágkorát éli. Ezeknél viszont a film elkészítésébe a magyar állami támogatáson kívül be kell vonni másokat is, akiknek véleményük, jogaik vannak, azaz beleszólásuk van. Ezt viszont a mi rendszerünk egyáltalán nem szereti. Ha valaki propagandafilmet akar csinálni, és nem jót csinál, azt a közönség nem fogja megnézni.
Vita alakult ki a beszélgetés résztvevői között arról, hogy Magyarországon meg lehet-e bukni egy filmmel, egyáltalán mi tekinthető bukásnak. Báron György azzal érvelt, hogy az 1960-as években, ha egy művészfilmnél egymillió alatt volt a nézőszám, akkor az bukásnak számított, manapság viszont nem lehet leegyszerűsíteni a problémát arra, hogy a rossz film megbukik, a jó film nem. Többen az egymás után születő kosztümös filmeket is a propaganda kategóriájába sorolták, Báron szerint igazi propagandafilm csak kettő készült az elmúlt években. Elhangzott az is, ma már a tízezer nézőt bevonzó film nem tekinthető bukásnak, mert visszahozza legalább azt a pénzt, amit belefektetett egy forgalmazó. A gyártási költségek megtérüléséről persze csak jóval nagyobb nézőszámok esetén lehet beszélni. Bálint Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarok hozzáállása a filmkultúrához egészen más, mint például a cseheké, akik ugyanúgy megnézik a saját filmjeiket, mint az amerikai sikerfilmeket. A tízes sikerlistán mindig szerepel náluk két-három cseh film is. Nálunk az éves sikerlistán a legjobban szereplő magyar film körülbelül a 32. helyen áll.
Hajdú Szabolcs szerint érdemes lenne kiszámolni, hogy a gyártási költségeket hány nézőnél hozzák vissza a független filmek, mert biztosan hamarabb, mint az óriási állami támogatással készülő filmek. Az Ernelláék Farkaséknál annak idején másfél millió forintba került, és a Karlovy Vary Filmfesztivál díjával egyből megtérültek a gyártási költségek. A Magyarázat mindenre már több mint ötvenezer nézőt vonzott, az is biztosan visszahozza az árát.
Az úgynevezett közönségfilmekbe annyi pénzt tesz bele az állam, hogy vállalkozásként eleve bukta, mert nincs annyi néző itthon, amennyivel megtérülhetne. Épp ezért nem is vállalkozásként kellene felfogni a magyar filmet, hanem kultúraként, az ország kulturális nagyköveteként. Így talán megtérülő beruházás lehet egy film. Különösen ha olyan, mint például az Oscar-díjas Saul fia, ami a világforgalmazása által is siker volt. Valószínűleg az egyetlen magyar film, ami visszahozta az árát. Rajna Gábor, a film producereként is megerősítette ezt: 360 millióból csinálták, a Sonynak és a nemzetközi forgalmazásnak köszönhetően tényleg visszahozta az árát. A profitot pedig akkor még elvitte a filmalap.
Szóba kerültek a független filmek forgalmaztásának lehetőségei is, Bálint Péter szerint nagyobb szabadságot kellene adni a mozisoknak a helyi specialitásokhoz jobban illeszkedő maketinghez.
A ZSIFF otthona, a Belvárosi Mozi
Hajdu Szabolcs elmesélte, hogy amikor elnyerte Karlovy Varyban a fődíjat az Ernelláék Farkaséknál, megkérdezte egy újságíró a film forgalmazásáról is. Azt felelte, ha nincs más, akkor levetítik a lakásukban. Hazatérve tényleg meghívták a kritikusokat a saját lakásukba egy vetítésre, ami olyan siker lett, hogy elindították a lakásvetítés-projektet. Mindenki meghívhatta a filmet a saját lakásába, ha tudott vetíthető felületet biztosítani és garantált legalább húsz nézőt. Az alkotók minden vetítésre elmentek, hogy a film után beszélgessenek a nézőkkel. – Életemben először láttam, hogy kik azok az emberek, aki a mi filmjeinket nézik. Ott voltam a lakásukban. Százharminc ilyen lakásvetítést tartottunk. Beszkenneltük az országot. Ha alternatív forgalmazási lehetőségekről beszélünk, akkor ilyeneket még ki lehet találni sokat. Ráadásul azt tapasztaltuk, hogy a lakásvetítésekkel párhuzamosan a mozikban is emelkedett a nézőszám. Fél évig a mozik műsorán tudtuk tartani így a filmet, mindenféle extra kampány nélkül, csak a szájhagyomány útján terjedő hírverés által, direkt kommunikációban a közönséggel. Most is tervezünk valami jót.
Szöveg: Hollósi Zsolt
Fotó: Kuklis István
Forrás: szeged.hu
