A fiatalok széleskörű, direktebb bevonásának szándékával indult útjára a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál Kritikaírói pályázata, melyen a nevező középiskolás diákok/egyetemi hallgatók három magyar rövidfilmből választhattak egyet, melyből 3.000-5.000 leütés hosszú kritikát írtak.
A versenyre összesen 41-en adták le nevezési szándékukat, majd 29-en küldtek pályaművet nemcsak szegedi, hanem fővárosi, de egyéb vidéki intézményekből. A zsűrit az SZTE BTK Vizuális Kultúra és Irodalomelméleti Tanszék két oktatója alkotta: Sághy Miklós, korábbi tanszékvezető, habilitált egyetemi docens, illetve Csomán Sándor, a Revizor, a Filmvilág és a KULTer állandó szerzője.
A helyezések, illetve a dicséretek kiosztása, a pályaművek értékelése előre meghatározott szempontrendszer szerint zajlott, a zsűri az alapvető formai követelmények mellett az argumentáció minőségét, az egyedi stílust, szöveg strukturális szerkezetét, a felépítés módját és logikáját, a szövegkohéziót, a filmelemzéshez kapcsolható aspektusokat és nyelvezetet, valamint a választott filmhez kapcsolódó filmtörténeti-elméleti kontextust értékelte.
Ezeknek a szempontoknak Hollós Judit szövege felelt meg a legmagasabb színvonalon, mely mind nyelvezet, mind a filmes tudás és az értő meglátások frontján kiemelkedett az idei mezőnyből.
A kritikaíró pályázat nyertesei:
I. helyezett: Hollós Judit – A bezárás és elengedés rituáléja (Affrikáta című filmről)
II. helyezett: Paták Balázs – Titkok teknője (Lesen című filmről)
III. helyezett: Siklódi Lehel – Kényszervakáció (Affrikáta című filmről)
Külön dicséret:
Kánási Botond: Vadászat helyett voyeurizmus (Lesen című filmről)
Sztepanov Márkó Elfojtott indulatok (Az utca másik vége című filmről)
Alább a három díjnyertes kritika olvasható.
Hollós Judit
A bezárás és elengedés rituáléja – kritika az Affrikáta című filmről
„Aki az édesanyját nem szereti, egy aljas gazember!” – hallhatták időről időre az elmúlt évtizedek kamasznemzedékei, de már az anyaság teherként való megélését nyíltan vállaló Facebook-csoportok felbukkanása előtti időszakban is felmerült a kérdés: vajon a nők gyermekeikhez fűződő érzéseit és döntéseit is hasonlóan fekete-fehér társadalmi elvárások mentén ítéli meg a környezetük? Sorsszerű-e, hogy egy fogyatékkal élő lány édesanyjának mindennapjai az önfeláldozás és személyes igényeinek feladása jegyében teljenek? Helyet kaphatnak-e olyan hűvös árnyalatok az érzelmek széles skáláján, mint például a féltékenység és az elvesztegetett évek miatti neheztelés?
Amikor Gyimesi Anna Affrikáta című kisjátékfilmjében a két kamaszlányát egyedül nevelő Klára elgyötört arcán időzik a kamera, a kimondatlan szavak terhe alatt roskadozó csend félreérthetetlenül jelzi, hogy még egy tengerparti nyaralás sem képes kizökkenteni őt a merev keretek közé szorult hétköznapok egyhangú ritmusából. Bár a filmalkotást keretbe foglaló nyitó és zárójelenetben a Kováts Adél alakította anyafigura végre megpihenhet a ringató hullámok ölelésében, ez az időtlennek tűnő gondtalanság könyörtelenül elillan, amikor a következő pillanatban már a teste börtönébe zárt lánya küzdelmét szemléljük, ahogyan elkeseredetten próbálja a szabadságot jelentő fürdőruhát a sötét szállodaszobában.
A trauma-sújtotta sorsokat feltérképező Gyimesi, aki Negyven év és Örökség című alkotásaiban a gyászfeldolgozást és a Holokausztot járta körül, a 2022-ben készült Affrikátában összetett karaktereket teremtve közelíti meg az anyasággal kapcsolatos tabuk, az önmegtagadás és az odaadó testvéri szeretet sokrétű témáit.
Léna, a mozgáskorlátozott tinilány rivális helyett szövetségesére lel húgában, az életvidám Grétiben, akivel közösen fedezik fel a horvát tengerpartot és ébredező nőiességüket. Az ebédlői várakozás feszült perceiben szépen kitarott snittek segítségével szembesül a néző a táncmozdulataikat önfeledten próbálgató lányok és a bámész vendégsereg nyomasztó kontrasztjával. Pálos Gergely felvételei ráirányítják a figyelmet a kor szépségideáljának tökéletesen megfelelő fiatalok és az önálló burokban létező, sajátos nyelven kommunikáló testvérpár különállására.
A szikár mondatfoszlányokban felvázolt narratíva egy olyan fordulópontot mutat be a család életében, amikor a különleges trió megszokott dinamikáját megingatja egy fiatal fiú, Márk felbukkanása, ráébresztve a strandon nyugtalanul bolyongó anyát arra a kérlelhetetlen tényre, hogy a lányai lassan felnőtté érnek. Látnivaló, hogy saját útjukat járják, és a sasszemekkel őrködő, egyensúlyát vesztett Klára már nem sokáig lesz képes iránytani őket. Szeretetteljes aggódása otthontalanná válik a rendszerváltás előtti családi üdülések hangulatát idéző idegen közegben, a közönyös személyzet uralta steril hallban, az utószezon ürességétől kongó parton. Törött angolsággal, félmondatokban kérleli a Léna botjából finoman gúnyt űző helyi Don Juant, hogy hagyja békén a külvilágról és férfiakról még kevés tapasztalattal rendelkező tiniket. Félelme annyira őszinte és életszerű, hogy csak a film vége felé kezdjük sejteni, a megkapó szavakat talán nem is a szégyentől való féltés, hanem a váratlanul feltörő féltékenység és régóta elfeledettnek hitt vágyak motiválják.
Míg a két nővér bimbózó szexualitása a szebb jövőről alkotott ábrándképekkel párosul („Márk halálosan beléd szeret, és majd ideköltözünk a tengerhez!”), az elmúlt ifjúságát újra élő és saját árnyékvilágával szembesülő anya már nem remél csodát. Dühében végül otthagyja a tehetségkutató műsort, ahol Léna és Gréti egymást támogatva táncol egy groteszk hatást keltő erotikus zeneszám kíséretében. Bár egy-egy diszkréten felvillanó képkockából már világossá vált, hogy Márk előszeretettel zsongja körül az üdülőhely személyzetét és lányvendégeit, a fásult édesanyán mégis erőt vesz elfojtott szenvedélye és a szemrehányással terhes pofonok után odaadja magát a férfinak a közhelyes naplementébe burkolódzó parton.
A realisztikusan tálalt történet szépsége éppen abban rejlik, hogy erkölcsileg kifogásolható tettei ellenére a lányai „udvarlójával” szexuális kapcsolatot létesítő középkorú anya nem válik ellenszenves figurává – igaz, komolyabb jellemfejlődésen sem megy végig. Gyimesi Anna csupán történés-szilánkokat mutat meg, de nem ítélkezik öntudatlan késztetések hatására működő, esendő szereplői felett, a sok feltett kérdésre nem szolgál kész válaszokkal.
Ahogyan a napi kihívásokkal viaskodó anya sem született szentnek, a messziről jött idegen archetípusát megtestesítő Márk nem igazán hajaz az Orfeusz alászáll Val Xavier nevű karizmatikus főszereplőjére, inkább a kamaszkori nyaralásainkból ismert, tréfacsináló nőcsábászokra emlékeztet. A férfira, akinek hiánya láthatatlan mínuszjelként vésődik a magára hagyott három nő életébe. Klára mégis elégedett mosollyal az arcán tér nyugovóra lányai oldalán: lehetséges, hogy tartós megváltás nem is szükséges ahhoz, hogy néhány pillanatra kilépjen a búval teli hétköznapok körforgásából?
A Kováts Adél, Kizlinger Lilla, valamint a fogyatékkal élő amatőr színész, Csutak-Hoffmann Kinga lélegzetelállító alakításában megelevenedő Affrikáta egy felemelő, ugyanakkor végtelenül felkavaró alkotás, amely intim világába akaratlanul is beszippantja és válaszok keresésére sarkallja a nézőt.
Mi lenne, ha kiderülne, a főszereplő önkéntes bezártságát nem is a lánya állapota okozta? És hogyan alakult volna közös életük, ha Léna egészségesen születik, így az egymásra utalt családtagok nem élik át a bezárás és elengedés viszontagságos aktusát, amelyre vélhetően a rövidfilm címében megjelenő, zár- és réshangból álló kettős mássalhangzó neve is utal.
Paták Balázs
Titkok teknője – kritika a Lesen című filmről
Amióta az ember történetet mesél, az erdő a legősibb toposzok egyike. Az allegória jelentésárnyalatai általában az eltévelyedés, a felfedezés, a titkok és a veszély körül forognak. Nem is kell visszamenni a régi korok irodalmáig, a görög mitológiáig, Ovidiusig vagy Dantéig, elég akár Kárpáti György Mór rendezte idei Nádas-filmre gondolni, melyben az erdő egyfajta szellemi azilumként működik (Saját erdő).
Karácsony Péter kisfilmjében szintén az erdőnek az előbb felvázolt motívumhálója adja a történet keretét. A Lesen című alkotás középpontjában Sólyom és Bogyó állnak. A két vadász kilátogat a szokásos leshelyükre (a dialógusokból egyértelműen kiderül, hogy gyakran megfordulnak a környéken). A vadászatot azonban megzavarja egy ifjú pár és a póráz nélkül sétáltatott kutyájuk. A kiszemelt vad megérzi a veszélyt, és eliszkol.
A film kiindulópontja tehát egy hétköznapi esemény, de a már-már thrillerszerű építkezés felborítja a kezdeti állapotot. Az alapszituáció a titokzatos ásós férfi felbukkanásával megzavarodik és a kezdeti probléma bagatell konfliktusforrássá válik. A pontos részletek homályosak, az idegen megjelenése mégis félreértelmezhetetlen tartalommal bír a vadászok és ezáltal befogadó számára.
A néző ugyanis mindvégig Sólyom és Bogyó szemszögéből követi az eseményeket. A két férfi folyamatosan egymásnak adja a távcsöves puskát, ezáltal rövid időre meg-megszakad a megfigyelés. Ezek az apró intermezzók nagyban hozzájárulnak a feszültség kialakításhoz.
Vadállatok az elkövetkezőkben tulajdonképpen nincsenek is jelen. Ennek ellenére az állatvilágra jellemző magatartásformák dominálják a látottakat: a fiatal pár egy fának támaszkodva szerelmeskedik, ami szaporodási ösztön kivetülése; megjelenik benne a hidegvérrel elkövetett gyilkosság, azaz a ragadozó ösztön és ezt egészíti ki a fizikai brutalitás, a puszta kézzel végrehajtott erőszak, amely kizárólag azért lehet eredményes, mert az elkövető ereje tetemesebb az áldozaténál. A vágástechnikának köszönhetően a nézők sosem a folyamat legkegyetlenebb részét látják, hanem csak az erőszak eredményét: az agyonvert kutyát, a leütött fiú nyakán az ásót, a megfojtott lányt.
Láthatjuk, hogy míg a földön az ösztönszerű attitűd jut érvényre, addig odafenn a lesen már a ráció dilemmája köti gúzsba a vadászokat. Avatkozzanak-e be a konfliktusba? Hagyják-e, hogy az események maguktól folyjanak? A kisfilm egyik erőssége, hogy ezt a morális problémát nem készakarva tálalja a befogadó elé, hanem természetes módon, a történetvezetés által alakul ki. Ezáltal pszichológiai szempontból a karakterekhez (és általánosságban véve az emberi szellemhez) a legadekvátabb választ képes nyújtani a film, ami a befogadóban kettős érzetet kelt: egyrészt azonosul a vadászok helyzetével (mivel a kameramozgások az ő perspektívájukat követik), másrészt tőlük várja az igazságszolgáltatást is, következésképpen a cselekvésképtelenségük halmozottan nyomatékos hatást kelt a nézőben. A kisfilm pedig mindezt néhány perc leforgása alatt képes elérni!
Amint a vadászok lejönnek a leshelyről, a hierarchikus viszony megbomlik, ezáltal a látszólagos, de korábban meglévő fölényüket végérvényesen elveszítik. Sőt autójuk a sárba ragad, így kiszolgáltatottá válnak a gyilkosoknak, akik közül az egyiket személyesen ismerik. Ez a személyes kapcsolat, illetve az elkövetők, hogy az elkövetők készségesen segítenek kihúzni az autójukat, nyomatékosítják a cselekvők közti hevült állapotot.
A film pedig az enigmatikus zárlatnak köszönhetően egyszerre magyarázza és hagyja szabadon az értelmezést, azaz képes megtalálni a bonyodalmat feloldó, de nem megoldó középutat. Éppen ezért a klisé és didaktikusság a legtávolabb álló fogalmak a Lesentől.
Béla szavalata az állatias megnyilvánulások után kulturális regiszterváltást hoz az értelmezésbe. Ráadásul az Alkony című Babits-vers több szempontból is kitűnő választás. A költeménynek köszönhetően felidéződnek a bevezetőben említett jelentésösszefüggések, a film mélyebb és általánosabb értelemmel bővül az erdő motivikus köre miatt. Továbbá fenntartja annak a magyarázatnak is a lehetőségét, hogy az elkövetők mindvégig tudták, hogy a vadászok a lesen tartózkodnak és szemtanúi a vétségeknek.
A Lesen tehát 15 perc leforgása alatt megmozgatja az emberi tudat zugait. Támpontokat kapunk az értelmezéshez, de a rejtvényt nekünk kell feloldani. Hiszen ahogy Baudelaire írja a Kapcsolatok című költeményében: „Jelképek erdején át visz az ember útja”.
Siklódi Lehel
Kényszervakáció – kritika az Affrikáta című filmről
Tűző nyári nap, már-már a kamerát nyaldosó hullámok és a tengerben magányosan úszkáló középkorú nő. Gyimesi Anna Affrikátájának nyitóképei azonban csak látszólag nyújtanak menedéket a rideg októberi napok elől, a játékidő előrehaladtával egyértelművé válik, hogy a nyaralás itt nem több egyszerű álcánál, hősnőnk lelkében ugyanis éppen csitíthatatlan viharok pusztítanak.
Klára egyedülálló édesanya, aki két gyermekével, Grétivel és a mozgássérült Lénával a horvát tengerparton töltik nyaralásulat. A felszabadultságtól, illetve őszinte pillanatoktól mentes vakáció azonban finoman szólva se nevezhető ideálisnak: a nőből csak úgy árad a feszültség, de a lányai iránt tanúsított túlzott védelmezői attitűd sem segíti a családi idillt. A hotel mindeneseként dolgozó Márk aztán hamar szemet is vet Klára lányaira, vagy legalábbis nagyon úgy tűnik, mígnem hősnőnkhöz hasonlóan a fiú is le nem vetkőzi maszkjait, melyek már oly régóta torzítják arcát.
Kováts Adél könnyedén veszi az akadályt és végig finoman nyúl hozzá a fájdalmait eltussoló édesanya karakteréhez, színészi játéka kellően visszafogott és kimért, elveszettségével könnyűszerrel maga mellé állítja a nézőt. Az érzékiségről már régen elfeledkezett Klára nagyrészt a titokzatosságból, illetve a ki nem mondott szavakból építkezik, a színésznő arcán pedig szinte tapinthatóvá válnak a múlt sebei. A hotelben megszálló hölgyek vagány csábítójaként funkcionáló Nagy Márk karaktere is kellően kidolgozott, a tökös fiatal figurája szépen rezonál az egyedülálló anya jellemváltozásaival. Ez is egyben a film legnagyobb erénye, hogy a rendező sokáig rejtve hagyja a karakterek valódi motivációit és csak a megfelelő pillanatban játssza ki lapjait.
Az Affrikáta számlájára lehetne írni, hogy bizonyos dinamizmusok a valóságban talán más ritmusban zajlanak le, gondolok ezalatt Klára és Márk kirobbanó egymásra találására, de ha azt nézzük, hogy a horvát tengerpart és a hozzá tartozó hotel inkább működik egyfajta poligráfként, mint igazi turisztikai komplexumként, ez már nem is tűnik hibának. A kis üdülőhely ugyanis könnyen eszünkbe juttathatja Yorgos Lanthimos A homár című filmjét, amely többek között egy olyan hotelben játszódik, mely azzal az egyetlen céllal üzemel, hogy vendégei végre párt találjanak maguknak.
A mélyben az Affrikáta hotelje is hasonló funkciókat tölt be, személyzete és vendégei egyaránt a magány terheit cipelik, mintha mindannyian száműzöttek lennének, mert a világ, köszöni szépen, már nem nagyon kér belőlük. Márk karaktere szabadidejében a Blénesi Kincső által megformált recepcióslánnyal kavar, Lénának tetszik a fiú, aki miatt részt is venne az általa rendezett tehetségkutatón, testvére, Gréti segít neki a sminkben, Klára pedig egyszerűen csak egyedül van. Mint egy modernkori Szentivánéji álomban, csak itt tündérek meg királyok helyett az örökös bizonytalanságé és a zárkózottságé a főszerep.
A film képi világát is érdemes kiemelni, a szétesés illúzióját keltő kompozíciók, a horizonttal való következetes játék, vagy éppen a gyújtótávolsággal való kísérletezés, melynek köszönhetően a háttér szinte végig el van mosva, mind-mind a történet elemelt jellegét erősítik. Az egyik beállításban Klára és Márk egy tájidegen fatörzs alatt fekszenek, mely inkább hasonlít egy partra sodort bálna csontozatára, mintsem egy kiszáradt fára.
Gyimesi Anna negyedik rövidfilmje Charlotte Wells Aftersun-jához hasonlóan egy mély hallgatásokkal tarkított nyári kalandot mesél el, de a skót rendezőnő alkotásától eltérően a hangsúlyt nem annyira a szülő-gyerek viszonyra helyezi, hanem hőseinek eltemett és öncenzúrázott vágyaira.
