Interjú Zsigmond Vilmossal
Részletek a Tiszatáj című folyóirat 2004/8. számából
– Mi az első Szegedhez fűződő emléke?
– Rengeteg élményem kötődik a városhoz, hiszen 1936-tól 1951-ig itt éltem. Itt jártam elemi iskolába és gimnáziumba. Itt is születtem 1930-ban, azután elmentünk külföldre. Az apám ugyanis az Újszegedi Torna Club focicsapatában védett, majd futballkapusként és edzőként a fél világot bejárta. Brünni születésű édesanyámmal is akkor ismerkedett meg, amikor az ottani futballcsapat kapusa és edzője volt. Körülbelül nyolc évig tartott a házasságuk, majd elváltak, és a nővéremmel mindketten apámnál maradtunk. Évekig jártuk Európát, mert apám sohasem maradt hosszabb ideig egy helyen. Olaszországban is éltünk, majd Svájcba mentünk, ahol apám a Winterthur csapatánál kapott edzőként munkát. Évekkel később, már itthon mesélte: kicsi gyerekként perfektül beszéltem olaszul, majd németül is. Mindkettőt elfelejtettem.
– 1948-ban érettségizett, utána a Műszaki Egyetemre jelentkezett. Miért épp oda?
– Az igazsághoz hozzátartozik: nem volt túl nagy kedvem a Műszaki Egyetemre menni, csak apám unszolására jelentkeztem. Az volt az álma, hogy mérnök lesz belőlem. Szerencsére nem vettek fel. Akkoriban már a fényképezés komolyan érdekelt. Volt egy nagynéném, aki jól fotózott, és sokat mesélt nekem az expozícióról, az előhívásról, a sötétkamráról. Marci bácsi, a nagybátyám is kiváló amatőr fényképész volt. Tizenhét éves koromban, amikor súlyosan megbetegedtem, és hónapokig az ágyat nyomtam, Marci bácsitól kaptam egy könyvet, hogy ne unatkozzam: a híres magyar fotóművész, feltaláló és operatőr, Dulovits Jenő A művészi fényképezés című kötetét. Dulovits fanatikus elme volt, a fény szerelmesének vallotta magát, mindig arról írt, hogy a fény a legfontosabb dolog a fotografálásban. Megvilágosodással felérő élményt jelentett elolvasni a könyvét, rögtön beleszerettem a fényképezésbe. A fény fontosságának szerepét, amit máig vallok, tulajdonképpen tőle tanultam meg. A fényképezést a gyakorlatban is szerettem volna tökéletesen megtanulni, ezért érettségi után elmentem Becski Balázs fotóstúdiójába dolgozni, ahol előhívással, nagyítással is foglalkoztam. Megtanultam a mesterség technikai hátterét is, közben pedig minden elérhető fotós szakkönyvet elolvastam.
– Emlékszik a főiskolai felvételire?
– Ötszáz jelentkező volt. A pesti fordulóban Illés György, Eiben István, Pásztor István, Forgách Ottó, Badal János és Bolykovszky Béla tartották a felvételi vizsgát. Meg kellett néznünk a Donyeci bányászok című szovjet filmet, és arról kellett kritikát írnunk. Borzasztóan rossz film volt. Vagyóczky Tibivel és Bornyi Gyuszival úgy döntöttünk, kockáztatunk, és őszintén megírjuk, milyen ócskának tartjuk. Szerencsénk volt, hogy így döntöttünk, szerintem ezért vettek fel bennünket.
– 1955-ben diplomázott, egy évvel később Kovács Lászlóval, akivel ma is jó barátok Hollywoodban, több ezer méternyi filmet forgattak ’56-ban.
– Annak idején mindenki forgatott. Badal Jancsi, Eiben Pista bácsi is kamerát vett a kezébe, és rögzítette a forradalmat. Annyi kamera nem volt a Hunnia Filmgyárban, hogy nekem is jusson, ezért elhatároztam, hogy szerzek egyet a főiskoláról. Sikerült is, Kovács Lacit kértem meg, hogy jöjjön segíteni. Együtt jártuk Pestet. Kenyeres szatyorba rejtettük a kamerát, hogy ne lássák meg, mit viszünk. Mi csak november 4-e után kezdtünk forgatni, akkor tulajdonképpen már vége volt a harcoknak, bejöttek az oroszok. Csak az maradt számunkra, hogy a nagykörutat, a romokat, a harckocsik vonulását lefilmezzük.
– Mi lett ezekkel a tekercsekkel?
– A forgatás után mindennap bementünk a filmgyárba, előhívattuk a filmeket, és azonnal készítettünk egy kópiát róluk. Tudtuk, hogy a Nyugat nem segít bennünket, az oroszok döntenek majd mindenről. Amikor az oroszok berontottak a filmgyárba, hogy lefoglalják a filmeket, bevezettük őket a raktárba az eredeti negatívokhoz. Rögtön el is kobozták. Persze nem tudtak a kópiákról. A filmgyár udvarán tartottunk egy összejövetelt arról, hogy mi legyen ezeknek a sorsa. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy ki kell őket juttatni Nyugatra. Jelentkeztem, hogy majd én kiviszem. Kovács Lacival 30 méteres kis tekercseket készítettünk belőlük, azokat bele tettük egy teherautó pótkerekébe, és így indultunk el Ausztria felé. Épp akkor állították le a menekülők vonulását, ezért nem tudtunk a teherautóval tovább menni. A pótkerékből szatyrokba raktuk át a filmeket, Kovács Lacival és az egyik asszisztenssel, Vass Ferivel így sikerült kijuttatnunk a tekercseket az országból.
– Ausztriából miért épp az Egyesült Államokba ment tovább?
– Mehettünk volna máshová, Ausztráliába, Franciaországba vagy akár Németországba is. Mindenhol segíteni akarták a Bécsben összegyűlt kétszázezer magyar menekültet. Ausztrálián is gondolkodtam, de apám javaslatára inkább Amerikát választottam. Azzal győzött meg: ha már operatőr lettem, abba az országba kell mennem, amelyiknek nagy filmgyártása van. Azt javasolta: Hollywood legyen a célom. Hallgattam rá. Az ausztriai amerikai követség persze nagyon megszűrte, kiket enged ki. Főleg diplomásokat vártak, akik állást tudnak majd vállalni. Azelőtt nem tanultam angolt, csak franciául tudtam, azzal pedig Amerikában nem lehet sokra vinni. Először meg kellett tanulnom a nyelvet. Az első tíz év keserves volt, rengeteget dolgoztam. Volt ugyan diplomám, de operatőrként nyelvtudás nélkül nem kaptam munkát. Ekkor vettem a legnagyobb hasznát annak, hogy Szegeden kitanultam a fényképész mesterséget. Egy fotólaborban dolgoztam, a szabadidőmben pedig egy hordozható háttérrel házról házra jártam, és kisgyerekeket fotografáltam. Szükség volt a pénzre, mert házas voltam. Feleségem korábban Magyarországon színésznő volt. 1958 januárjában megszületett az első lányunk, és még ugyanabban az évben, decemberben a második is. Az anyagi nehézségek ellenére az álmaimat sohasem adtam fel. Biztos voltam benne, hogy egyszer majd újra operatőrként fogok dolgozni. Öt-hat év elteltével először kisfilmeket, oktatófilmeket forgattam.
– Mi volt Amerikában az első munkája, amire felfigyeltek?
– Az első igazi kiugrásom az 1969-ben bemutatott Prelude című rövidfilm volt, amit egy színésszel, John Astinnel készítettem. Nevezték az Oscarra is, ami miatt sokan megnézték. A rövidfilmek kategóriájában elnyerhettük volna vele a díjat, ám valamit elszúrtak, és betették a dokumentum kategóriába, ahol egy másik film nyert. Pedig abban az évben egyértelműen a Prelude volt a legjobb rövidfilm. Végül is nem volt olyan nagy tragédia, hogy nem kaptuk meg az Oscar-díjat, fontosabb volt, hogy a Universaltól is sokan látták. Többek között Peter Fonda is, aki a Szelíd motorosok főszereplőjeként nagy sikert aratott. Dennis Hopper Kovács Lacival forgatta ezt a filmet. Amikor Peter Fonda rendezni akart egy saját filmet The Hired Hand címmel, Kovács Laci javaslatára engem kért fel operatőrnek. Ez azért volt fontos, mert így a rövidfilm mellett egy sikeres játékfilmet is fel tudtam mutatni referenciaként. Alig fejeztük be a The Hired Hand forgatását, Robert Altman is megkeresett: csináljam meg vele a McCabe és Mrs. Miller-t. Altman is forgatott már korábban Kovács Lacival, ekkor is vele szeretett volna dolgozni, de ő épp egy másik filmmel volt lekötve, ezért engem ajánlott. Altman megnézte a Prelude-öt, nagyon tetszett neki, így nekem adta a munkát. A McCabe és Mrs. Miller nem volt ugyan kasszasiker, de nagyon elismerően fogadta a kritika és a filmszakma. Ez fontos volt, mert így zöld utat kaptam. Attól kezdve a legjobb rendezőkkel dolgozhattam. A következő évben már John Boormannal forgattam a Deliverance-t. Ő a Warner Brothersnél egy belső, zártkörű vetítésen véletlenül látta meg a McCabe és Mrs. Miller musztereit. Rögtön megkérdezte, ki az az ember, aki ilyen sejtelmes, eredeti stílusú filmet tud fotografálni, mert a következő filmjét vele akarja megcsinálni. A Deliverance után már végképp nem jelentett gondot újabb felkérést kapni, válogathattam az ajánlatok közül.
– A magyar operatőrök figyelnek egymásra a világban?
– Kovács Lászlóval és Vagyóczky Tiborral ötven éve barátságban vagyunk, ezért mindig, mindent tudunk egymásról. Az operatőr különleges állatfajta: szereti egymást. Megpróbálunk összetartani, bárhol vagyunk is a világban. A rendezők már jobban széthúznak, inkább tartanak egymástól, mert nagy a konkurencia. Nem mindegy, ki, melyik filmet kapja meg. Nálunk a technikai összekötöttség is működik, és nem próbáljuk eltitkolni, éppen min dolgozunk. Ha bármit feltalálunk, nyilvánosan elmondjuk a szaklapokban. Egyik operatőr tanul a másiktól, nem vagyunk féltékenyek egymásra.
Hollósi Zsolt
Az interjú teljes szövege itt olvasható
