Több női alkotópáros filmje is nagy elismerést aratva szerepelt pénteken a Belvárosi Moziban, a nyolcadik Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál utolsó versenynapján. Egyre több a női filmrendező és operatőr, ezért azok a témák is jobban előtérbe kerülnek, melyeket inkább nőkre jellemzőként szoktak beskatulyázni.
A kisjátékfilmek voltak többségben a fesztivál az utolsó versenynapján a Belvárosi Moziban, ahol pénteken Kim Torres Solo la Luna Comprenderá (A Hold elfoglal bennünket) című 18 perces Costa Rica-i/USA-beli filmjével indult a vetítéssorozat. Pietro Bulgarelli operatőr jegyezte a látványos tengerparti képekkel elmesélt hatvan évvel ezelőttre visszanyúló történetet. Egy éjjel váratlanul vörössé vált a Hold, megáradt a tenger és partra sodort egy hatalmas, rozsdás hajót. A parton megfeneklett roncs hamarosan turista látványossággá vált, Costa Rica nemzeti hajójaként viccelődtek vele. A helyiek közben arról álmodoztak, hogy elhagyják a kilátástalannak tűnő országot.
Tommaso Frangini Foto di Gruppo (Csoportkép) című 17 perces olasz filmje egy fiatalokból álló baráti társaság hétvégi hegyi túrájáról szól, ahol a régi gimnáziumi osztálytársak kénytelenek belátni, hogy mindannyian felnőttek, kapcsolataik lazulnak, egyesek külföldre mennek dolgozni, így egyre messzebbre kerülnek egymástól nemcsak fizikailag, lélekben is. Ignacio Genzon operatőr szép hegyi felvételeket komponált.
Eleinte meglehetősen bizarrnak tűnt Adrián Monroy Molina Manos ajenas (Kölcsönzött kezek) című 16 perces mexikói kisjátékfilmje, ami egy kerekesszékbe kényszerült, fiatal mozgássérült leszbikus lányról szól, aki szeretné igénybe venni az egyik csinos utcalány szolgáltatásait. A prostituált eleinte hezitál, idegenkedik, de végül elmegy vele, és a kezdeti nehézségek után végül átmulatják az egész éjszakát. Melissa Nocetti operatőr hihetetlen érzékenységgel mutatja meg a két elképesztő természetességgel játszó főszereplő, Darling Lucas és Irma Hermoso Luna lenyűgöző alakítását. Nem mindennapi történet elfogadásról, megértésről toleranciáról.
Pohao Liu írta, rendezte és fényképezte is a When a Rocket Sits on the Launch Pad (Amikor egy rakéta ül az indítópadon) című kínai–amerikai filmet, ami egy 15 éves kínai lányról szól, aki akkor is szeretne kosárlabdázni, ha nem sikerül továbbtanulnia.
Miközben szülei arról tárgyalnak, mennyi „feleségpénzért” kellene férjhez adni, ő az űrrakétákról álmodozik.
Délután is egy kisjátékfilmes blokkal folytatódott a fesztivál, ráadásul mindhárom alkotás rendezője és operatőre is nő volt. Az egy magyar és egy brazil leszbikus lány szerelméről szóló Kiáltás című 21 perces magyar–német–brazil filmet Elissa de Brito rendezte. Alícia Peres szépen fényképezte a lepusztult budapesti épületbelsőket. Furcsa volt hallani, hogy a két lány úgy látja, mindkettőjük családjában hasonló a helyzet a valódi elfogadással.
Urbán Zsanett második kisjátékfilmje, a majdnem 20 perces Semmi 1979-ben játszódik: két tini lány úgy dönt, hogy megszöknek a vidéki gimi kollégiumából, hogy felmenjenek Budapestre. Sárát és Cicust semmi sem állíthatja meg, csak hazafelé tartva nem úgy sikerül a stoppolás, ahogyan korábban... A vetítést követő beszélgetésen a rendező elárulta: személyes motivációi is voltak, mert a valóságban az anyukájával történt meg a sztori, azt filmesítette meg. Már akkor tudta, hogy Nagy Katicára bízza majd az édesanyja szerepét, amikor még a Werk Akadémia keretein belül készült diplomafilmje forgatókönyvét írta. Operatőre, Vincze Alina kézi kamarával hatásosan megoldotta a Ladában zajló feszült jelenetet. Urbán Zsanett a nézők kérdésére azt is elárulta, hogy A Viharmadár dala című Gorkij-költemény azért került bele a filmbe, mert anyukájának és a barátnőjének egyik kedvenc verse volt, amit szavaltak is, ezért hangulatteremtésként használták fel. Mint ahogyan a Narancsfák című első filmjében is volt narancsos jelenet, a Semmiben is visszatért néhány villanásra a férfiakat gyilkoló „narancsos nő”.
Valós történeteket forgatókönyvvé gyúrva 2016-tól 2021-ig dolgoztak az alkotók a Széllel szemben című 26 perces kisjátékfilmen, ami egy gyermekotthonban élő ikerpár – Smith Nikoletta és Smith Noémi alakítja a testvéreket – története. Az édesanyjuk a születésnapjukon sem látogatja meg őket, telefonhívásukra sem reagál, ezért éjszaka megszöknek, hogy régi otthonukban megkeressék őt. A szembesülés a valósággal azonban fájdalmasabb, mint amire számítottak.
Chilton Flóra rendező civil szervezetekkel együttműködve dolgoz fel visszatérő témákat, többnyire nagy érzékenységet kívánó, nehéz történeteket. A beszélgetésen elhangzott, hogy a filmet fényképező Hejüsz Bettivel mindketten operatőrként végeztek, így a rendezőnek is konkrét elképzelései voltak a képi világról, ugyanakkor szabadságot is adott alkotótársának, akinek az életveszélyesnek tűnő autós jelenet megoldása jelentette a legnagyobb kihívást miközben versenyt futottak az idővel, sok helyszínen forgattak, világítottak.
Moldovai Katalin Elfogy a levegő című nagyszerű magyar–román filmdrámáját az Arthur Rimbaud és Paul Verlaine életéről szóló film ajánlása miatt bajba kerülő romániai magyar gimnáziumi irodalom-tanárnőről most nem néztem meg újra. A mozik műsorán is szerepelt és szerencsére könnyen megtalálható az egyik streaming szolgáltató kínálatában is.
Krasznahorkai Ágnes a meghurcolt irodalom-tanárnő szerepében
Az összesen 32 napig forgattak 2021-ben a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. Nemcsak a forgatókönyvet évekig fejlesztő rendező, hanem a film operatőre, Táborosi András is kiváló munkát végzett, a képekkel is pontosan érzékelteti a fojtogató légkört, az elviselhetetlenné váló feszültséget. Érdemes megjegyezni, hogy a film igaz történeten alapul. A valós események Tordán történtek, ahol 2017-ben egy irodalom-tanárnőt meghurcoltak, amiért a mára klasszikussá lett Teljes napfogyatkozás című filmet ajánlotta a diákjainak megnézésre.
Bármilyen távol is van tőlünk Bhután, bármennyire különbözik az ázsiai alkotmányos királyság kultúrája is a miénktől, tele van áthallásokkal a bhutáni–magyar alkotópáros, Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya magával ragadó dokumentumfilmje, A boldogság ügynöke.
A mindössze 800 ezer lakosú és 47 ezer négyzetkilométeres himalájai királyságban a Boldogság Kutatóintézet munkatársai járják az országot, és egy négyórás kérdőív segítségével mérik fel a lakosság boldogságszintjét. Ennek eredményéből dolgozzák ki az ötéves fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom „boldogság indexét”.
A film főhőse, Amber, az egyik „boldogságügynök” házról-házra látogatja az elszigetelt falvakat. Rajta keresztül ad a film intim betekintést a bhutáni hétköznapokba: abba, hogy mi teszi őket igazán boldoggá. A filmből a nepáli származása miatt bhutáni állampolgárságától megfosztott, ezért másodrendű polgárnak számító Amber életét is megismerhetjük. A negyvenéves férfi legnagyobb álma, hogy végre feleséget találjon és családot alapíthasson, ami a biztonságot jelentő állampolgárság nélkül nem könnyű Bhutánban.
A fesztivál egyik legsokszínűbb, leggazdagabb képi világú filmjében csodálatos természeti képeket is láthatunk a varázslatos szépségű országról. A káprázatos hegyeket, folyókat, erdőket látva a nézőnek rögtön kedve támad utazni. A vetítés után Gyöngyösi Rita filmkritikus beszélgetett a már tíz éve együtt dolgozó alkotópárossal, akik sokat meséltek a különleges országról és arról is, hogy az oxfordi kutatók által kidolgozott és minden évben újra megmért nagyon bonyolult boldogságindex szinte nemzeti filozófiává lett Bhutánban, de gyakran félreértik. A film sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy Amber, a főszereplő boldogságügynök annyira érezte a kamerát, mint egy sok tapasztalattal rendelkező filmsztár. A forgatás során a kis stáb gyakran került abszurd helyzetekbe, a domborzati viszonyok és a monszunesők is komoly kihívást jelentettek. Előfordult, hogy a hegyvideken 2 kilométert 12 óra alatt tettek meg. Igazi road movie született hihetetlen kalandokkal, életre szóló élményekkel.
Elképesztően izgalmas szereplőket sikerült találniuk, például nem lepődtünk meg azon, hogy a három felesége és 11 gyermeke fölött basáskodó férfi boldogságindexe 100 százalékos lett. Később az egyik felesége sírva mesélt a saját nézőpontjáról, meglepő módon a testvérként szeretett másik két asszonyt nevezte meg legjobb barátjának. Tanulságos volt a transznemű táncosnő és a két lányát egyedül nevelő alkoholista anya története is.
Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya az SZFE-n találkoztak, onnantól kezdve dolgoznak együtt, mint elmondták, nincs sok független filmes Bhutánban, dokumentumfilmes pedig még kevesebb, így az országgal kapcsolatos sok ötletük közül biztosan megvalósítanak még néhányat, de hogy melyiket, még nem döntötték el, mert az elmúlt öt évben A boldogság ügynöke létrehozása töltötte ki az életüket.
Az idei versenyprogram Tudor Giurgiu Libertate ‘89 – Nagyszeben című magyar-román történelmi filmdrámájának vetítésével zárult. Régóta szerettem volna megnézni, mert 1988-89-ben többször jártam Erdélyben, szereztem tapasztalatokat a Ceaușescu-rezsim mindennapjairól, ráadásul sokat lehetett olvasni arról is, hogy seregnyi díjat bezsebelt már ez az alkotás. A Szarajevói Filmfesztiválon elnyerte a Nemzetközi Artmozi Szövetség különdíját, a Transsilvania Nemzetközi Filmfesztiválon, a TIFF-en a Vodafone Hearts' Awardot, a legkedveltebb román film díját, a Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon pedig az ökumenikus zsűri díját. Szegeden sem okozott csalódást.
A történelmi hátteret ismerjük: 1989. december 22-én véres harcok kezdődtek Nagyszebenben a forradalmárok, a katonák, a rendőrök és a titkosrendőrség tagjai között. Az ostrom elől kétségbeesetten menekülő főhőst, Viorel rendőrkapitányt elfogja a hadsereg és terrorizmussal vádolják.
A film jól bemutatja a Ceaușescu-rezsim bukásakor Romániában kialakult totális káoszt, ami a legvéresebb kelet-európai rendszerváltáshoz vezetett. Csak Nagyszebenben 99 halálos áldozata volt az összecsapásoknak, a hadsereg pedig több mint ötszáz helybeli férfit – többnyire teljesen alaptalanul – terrorizmus vádjával egy üres úszómedencébe zárt.
Sokan azt hihették, hogy ok nélkül ott egyszerűen halomra lövik majd őket. Ahogy lassan tisztázódtak a viszonyok, kezdték egyenként elengedni a fogvatartottakat, de az utolsó csak 1990. február 1-jén hagyhatta el az úszómedencét. Tudor Giurgiu alkotása nem ad válaszokat minden felmerült kérdésre, de Alexandru Sterian operatőr drámai, megrázó képeivel hitelesen mutat be egy történelmi helyzetet, plasztikusan villantja fel a szereplők karakterét is, miközben akciófilmes izgalmakat is kínál. Akit érdekelnek a közelmúlt történelmi eseményei vagy a forradalom természetrajza, annak nem érdemes kihagynia ezt a filmet.
Szöveg: Hollósi Zsolt
Fotó: Kuklis István
Forrás: szeged.hu
